Nothing is as it seems

Múlt héten nyílt ez az új fotókiállítás az iskola mellett, az Istanbul Modernben. Ani Çelik Arevyan képei: Nothing is as it seems - Semmi sem az, aminek tűnik. Mennyire jó cím: a fotóból, mint a valóságot leképező eszközből hogy lesz olyan alkotás, ami a valóságosat igazira fordítja le... Nagyon kíváncsi voltam rá, és alig vártam, hogy csütörtök legyen! (ilyenkor ingyenes a múzeumlátogatás)
Múlt csütörtökön aztán megnéztem a kiállítást, és mélységesen csalódtam. Az összes képen ugyan az: vízszintes tengely mentén elválasztva felül összeforgatott ruhadarabok, a lenti részben egy fejtetőre állított természeti kép. A fotók természetesen nagyon szépek, de ez nem változtat azon, hogy egy ilyen rendkívül hatásos képi ötlet jól néz ki egyszer, vagy ha sokszor egymás mellett, akkor egy divatmagazinban, katalógusban akár - de így, ekkora helyen kiállítva egymás mellett nem mond újat egyik a másikhoz képest. A végső szúrás az utolsó fehér fal volt: ezen nem volt kép, csak még egyszer a kiállítás címe, alatta az alkotó megjegyzésével, vagyis hogy mindenki csak annyit lát ebben a kiállításban, amennyi benne, a kiállítás nézőjében van. Azt hiszem, ez előtt a fal előtt álltam a legtöbbet: nem elég, hogy ezt kapom ennyi várakozás után, de még én vagyok üres, mert üresenek látom a képeket?! 
Szerencsére akadt még egy nézelődő, egy iráni szobrász, aki szintén ezen a falon akadt meg, úgyhogy egy rövid kitérő után a másik terembe (Hussein Chalayan összes) a művészet mibenlétéről, feladatáról vitatkozva együtt indultunk neki a városnak, illetve Tophane negyednek.
(Később beszkennelem ide a Tophane Art Walk papírját, mert a honlapjukon csak egy múlt évi van fent.)
A Tophane Art Walk sok kisebb, önálló galéria összefogása.
Példának egy: Mehmet Ali Uysal olvadó keretei a PIARTWORKS Galériában.

Jó gondolat, és pont akkora helyen, ami egy gondolatnak, egy ötletnek kell, hogy ne váljon önmaga ismétlésévé.

Ahogy az utóbbi megjegyzésből is látszik, nem tudtam kiverni a fejemből az első kiállítást. Azóta eltelt több mint egy hét, de még mindig nem tudom, mit is gondoljak róla. Egyrészről értem az ismétlődésben lévő gondolatot: mondhatjuk azt is, hogy minden nap, minden élet, minden ember egyforma (ez a valóság, általában két fülünk van és egy fejünk), de ez azért mégsem igaz: ahány ember annyi világ, nem?
De a gondolatokkal kapcsolatban, amit az alkotó a kiállításához leír, hiányérzetem van. Azok nem kizárólagosan ezekre a képekre érvényesek, sokkal többféle képi megoldást el tudnék hozzá képzelni! De már nem vagyok olyan biztos abban, amit az első látogatás után gondoltam: na, ez aztán nem művészet. Mert mi más dolga van a művészetnek, minthogy elgondolkoztasson, befolyásolja a gondolkodásodat a mindennapjaidról?
Ez a kiállítás pedig épp azt teszi: eszembe jutott reggel a hajóúton, ahogy a vízből kinövő várost néztem, az iskolában mikor fákról beszélgettünk, aztán tegnap ruhavásárláskor.

A kézenfekvő kérdés ezek után, hogy miért is foglalkoztat ennyire: mert polgárpukkasztás, ellentétben áll azzal az elvárással, amit egy ilyen nagyobb kiállítással szemben támasztunk; vagy pedig van mögötte még valami, valami több, ami nem hagy nyugodni?
Szerintetek?

(A fotográfusról, Ani Çelik Arevyan-ról és a kiállításáról képek és plusz infó is található a weblapján.)