Ahol a papok táncolnak (harmadik vasárnap)

Vasárnap végre megnézhettem egy dervis-szertartást, amiről már olyan sokat olvastam. A Yenikapi Mevlevhanesi (kolostor) épülete gyönyörű, körülötte láttam pár kopjafát (amilyeneket Kós is rajzolt).
A dervisek táncát én mindig valami nagyon különleges, szent dolognak képzeltem el, arra nem gondoltam, hogy ez egy kötelező turistaprogram is a Törökországban járóknak. Pedig hát az: a gyönyörű, négyzetalakú szentély a középső, kör alakú tánctér és az erkély (zenészek helye) kivételével tele volt unottan ücsörgő turistákkal, mindenki lábán azzal a kék zacskóval, ami százszor idegesítőbb bármilyen színházi cukrospapírnál. Voltak páran, akik nem csak unatkoztak, ezek többsége azokhoz a sportfotósokhoz tartozott, akik megpróbálják a tilalom ellenére a lehető legtöbb fotót készíteni, anélkül, hogy rajtakapnák őket (csak így izgalmas az élet, nem?)
Mindezek ellenére nagyon tetszett például az imádkozás módja: a két tenyeret felfelé fordítva tartja (mintha esőcseppeket gyűjtene), a végén kezeit az arca elé emeli (mintha mosakodna). Még nem láttam ilyet.

Hétfőn színház: ahogy a lefotózott plakáton (így szórólap, de széthajtható plakáttá) látszik, a garajistanbulban voltam (kis kamaraszínház). A darab címe Cihangir Insomnia. Amiért nekem nagyon tetszett: összefoglalása mindannak, ami az érkezésem óta történt, történik. Magukat kereső törökök, más céltudatos, vagy éppen sodródó keresők, mindennapi zajok (a darab egyik rendezője a STOMP tagja), egy kis karagöz, karikaturista és börtönfestmények, Goethe, Shakespeare, nyelvzavar (folyamatosan váltva angol, német és török között), sok Mevlana (megkockáztatom, hogy több, mint az előző napi dervis-szertartáson; a közönség mindenesetre összehasonlíthatatlanul jobb volt). Segített kicsit rendezni a gondolataimat a galéria-támadásokkal kapcsolatban is, amit mindeddig nem igazán tudtam hova tenni.
Szóval: mindig ilyen tanévkezdést szeretnék!