2010. december 14., kedd

Áldozati ünnep vs. Törökország hátizsákkal

A Kurban Bayrami, vagyis az áldozati ünnep olyan, mint a karácsony és a disznóvágás összegyúrva. Persze nincs karácsonyfa, disznó helyett pedig más állatot (főleg bárányt) ölnek. Alkohol helyett pedig teát iszik a család. Az ünnepi alkalom is más, Ábrahám áldozatát idézik fel a vérfürdővel.


















 
A részletekben van némi eltérés, a Wikipédia, a Biblia és Károli Gáspár szerint:
"Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked."
 A muszlimok szerint a szóban forgó egyetlenegy fiú Izmael, akitől az arabok származnak.
Történetünk szempontjából ez azonban majdnem annyira lényegtelen, minthogy Kurban Bayraminak vagy Karácsonynak nevezzük az ünnepet, ami Isztambulban ér minket. Voltunk páran, akiknek semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy a tíz napos családi ünnep egyedül találjon a nagyvárosban, úgyhogy elérkezettnek láttuk az időt a rég tervezett anatóliai túrához. A terv igen gyorsan valósággá is vált, mivel szerda este a Haydarpasa történelmi vonatállomásra érkezve kénytelenek voltunk belátni, hogy ez valóban karácsony méretű ünnep lesz: a jegypénztárnál érdeklődésünkre közölték, hogy még az extra vonatokra sincsen jegy az ünnepi héten, egyetlen lehetőségünk, ha elindulunk csütörtök hajnalban, azaz alig 9 óra múlva.
Egy teával később a maroknyi bátor utazó (szám szerint 3 cseh és 3 magyar) Isztambul-Kayseri vonatjegyekkel gazdagabban, izgatottan tervezgette az utazás előtt szükséges teendőket. Szereztünk hálózsákokat, egy rozzant sátrat a sulitól, aztán hazarohantam, és bepakoltam a fél szobát (ki tudja milyen idő lesz). Ez egészen hajnalig tartott, úgyhogy négykor, amikor leültem a nagyjából sikeresen összecsomagolt pulóver- és térképhalom mellé, és néztem az éppen elalvó, éppen ébredő utcát (Az emberek feldöntve és vakon/vízszintesen feküsznek,/s megforduló szemük kacsintva néz szét/ködébe csalfán csillogó eszüknek,/mert a mindennapos agyvérszegénység/borult reájuk./Mellettük a cipőjük, a ruhájuk/s ők a szobába zárva, mint dobozba,/melyet ébren szépítnek álmodozva,/de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,/minden lakás olyan, akár a ketrec), szóval eldöntöttem, hogy ez az út más lesz, kitörünk a házak tengeréből, végre látjuk a csillagokat, mi más kellhet még?
Nem tudom, a csehek is ilyen kosztolányis gondolatokkal indultak-e el otthonról, vagy inkább pár doboz sörrel az éjjelnappaliból, de a túra tényleg egészen különlegesen sikerült.
Körülbelül 20 órás vonatút (és a döbbenetes felfedezés, hogy a panoráma semmiben sem különbözik attól, amit egy cseh vagy magyar vonatúton látsz az ablakon kinézve) után első állomásunk (hajnali 3kor) Kayseri volt. Ez a város, Isztambullal ellentétben, igenis alszik. Mikor az éjjeli városnézés végén megszólalt a müezzin (egész hosszan, tekintve, hogy épp péntek volt) egyedül voltunk a városka üres főtéren, az Erciyes-hegy havas csúcsát nézve olyan volt, mintha csak nekünk énekelne, és a házak csak a jobb akusztika miatt állnának körülöttünk. Aztán kiszagoltam egy pékséget (nagyon jó orrom van az ilyesmihez!) megreggeliztünk, és elindultunk a buszállomásra. Ekkor volt az első háború az útikönyvekkel: az ott szereplő térkép szerint buszok helyett traktorokat találtunk egy üres teleken. Az újságosnál álló bácsik pakoltak fel minket egy buszra, amivel aztán megtaláltuk a vadiúj terminált, ahonnan vadiúj, ötcsillagos busz (kaptunk teát és sütit, a TV-ben pedig épp az Alkonyat ment - törökül persze, a hajnali napsütésben felejthetetlen élmény) repített minket Kappadókia közepére. Itt, Göremében lepakoltunk egy sziklaszállóban, és kis csoportokra szakadva nekiláttunk a környék felfedezéséhez. Mi a két Jannal felmásztunk minden hegyre, be minden barlangba, le minden szakadékba, ettem vadszőlőt, fotóztam különös növényeket, a fiúk sertésszalámival etettek egy török kutyát (ízlett neki). Az egyik völgyben, a semmi közepén teát ittunk egy különös bácsinál, beszélgettünk vele és egy bajor házaspárral a szutykos poharak fölött, a naplemente az Üchisar Kalesin (sajtként összefurkált óriáskavics a szomszéd falu tetején) ért minket. Éjjel vissza Göremébe, vízipipa mellett mindenki elmesélte a napját. Mi beszámoltunk a hegyi bácsiról a koszos poharakkal, és a ledöbbent német turistákkal, de a felejthetetlen őszi színeket és a kilátást a küzdelmes mászás után nem tudtuk elmondani.










Éjszaka benne aludtunk a sziklában, többé kevésbé békésen (hihetetlen csönd volt, viszont Klaudiára rászakadt egy darab mennyezet). A kiadós török reggeli után felpakoltunk, és együtt folytattuk az előző napi mászós kalandot, nehezítésképpen 30kilós hátizsákokkal. A temetőn keresztül értünk Cavusin falujába. Az eddigi falvakhoz hasonlóan itt is a falu egy része sziklából áll, azzal a különbséggel, hogy a sziklarész itt szellemváros: a '60-as években egy földrengés miatt kettéhasadt a szikla, az embereket kitelepítették - viszont itt megláttuk végre ezeknek a sziklalakás-rendszereknek az elképesztő szerkezetét. Az útikönyv szerint különleges freskók vannak, amiből annyi igaz is, hogy valóban különleges egy láthatatlan freskót nézni: a legtöbb alaknak nem csak a szeme volt kikaparva, hanem az egész alakot eltüntették az "itt járt XY" bevésések. Viszont vettünk színes, meleg, kappadókiai gyapjúzoknikat, egy üveg - szerintem csipkebogyóízű - kappadókiai bort. Közben ránkesteledett, de tovább folytattuk a sétát: a holdfény és a fehér sziklák világítottak nekünk. Visszatérve levest és szállást kaptunk egy bácsinál: egy teaház párnáin aludtunk, végre a csillagok alatt! (Rögtön hasznát is vettük az új gyapjúzokniknak). Másnap finom szezámmagos kenyér után a földalatti városok felé vettük az irányt, Kaymakliba. Bár a város története tetszett (az át- meg átvonuló pusztító seregek elől teljesen rejtve, több emeletnyi mélységben a föld alatt éltek, akár igen hosszú ideig is, zseniális megoldásokkal a frisslevegő, víz, és csatorna szintén rejtett elvezetésére), az élmény maga leginkább a salgótarjáni bányamúzeumra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ez a barlangrendszer tökéletesen száraz.
Pideevés után autóstoppal indultunk az Ihlara völgybe. Nagy az isten állatkertje, sok különös emberrel találkoztunk, egy idős bácsi például a szemeimet fotózta, egy nénitől almát kaptunk, utaztunk kisteherautó platóján, gurultunk kocsiban amiből kifogyott a benzin, de akárhogy is, mindig éreztük az igazi török vendégszeretetet, ami Isztambulon kívül mindenhol nagyon erősen ottvan. Ihlarába (igazán pici és nagyon konzervatív falu) röviddel naplemente előtt értünk, az út legolcsóbb teája (35 kurus, ha jól emlékszem) után érdeklődtünk a boltban, hol is tudnánk krumplit szerezni. Egy ott beszélgető bácsi rögtön elszalajtott a házába két kisgyereket, akik öt perc múlva lihegve fékeztek le előttünk egy zacskó krumplival. (Valami jelképes összeget fizettem) Sötétben vágtunk neki a hegyhátnak, egy jó órás séta után tábort ütöttünk a híres Ihlara völgy meredek sziklafala fölött, a csillagok alatt. Gyertyafényes vacsora, melynek során egészen meglepő dolgok kerültek elő a táskákból, angol McDonalds cukor, egyetemi só a menzáról - nem is értem miért az én batyum volt a legnagyobb, az egyik cseh srác egy egész kempingtűzhelyet szedett elő, gázpalackkal, lábossal! A hideg éjszaka után egész meglepően meleg volt az első  reggeli napfény is.
Tűzrakás a meredély szélén (szerintem egy nemzetipark közepén...) valószínűleg védett kórókból. Krumpli és paprikasütés, török kávé. A reggeli után rendkívül elégedetten és még annál is füstösebben sétáltunk be a luxusbuszokkal érkezett turisták és az évszázados freskók közé.




Ihlara egészen elképesztő hely. Két oldalról magas sziklafalak, lépten-nyomon belevájt templomokkal a legkülönösebb bizánci freskókkal és oszlopokkal, középen őszi díszben álló fákkal és a 16 km során egyre szélesedő hegyi patakkal (ez a Melendiz). Vajon Kós Károly járt-e itt? Egészen biztos tetszett (volna) neki! Lassan lemaradtak a turistacsoportok, egyedül maradtunk a patakkal - kézenfekvő volt a mosakodás gondolata, bár fürödni azért nem szerettem volna a jeges vízben. Még szerencse, hogy nem egyedül voltam itt, különben ez is kimaradt volna... Így (szó szerint) engem is belerángattak, hogy aztán csöpögve-szipogva evickéljek ki a csalánoson keresztül. Fura arra gondolni, hogy Kós Károly, a Nagy Kóskároly is volt fiatal, talán ő is volt itt, és talán pont ugyan arról a kőről ugráltak a Melendizbe a haverokkal. Legjobban amúgy a legutolsó (legfelső) templom tetszett: a kupolán mezítlábas angyal, mellette hatalmas repedés, lehet, hogy mi jártunk itt utoljára. Senkit sem zavar, ha beomlik, van még elég más templom. Nagy a kontraszt a turistahelyek-teaházak, és a völgy közepén a sziklafalra kapaszkodó falu között. A falu legmagasabb pontja amúgy a temető, a másik oldalról, az angyalos templom mellett friss kenyeret majszolva figyeltük az épp zajló temetési ceremóniát.
Itt elváltak útjaink: a két cseh építész, a két Jan Szíria és Libanon felé vette az irányt, mi négyen úgy találtuk, hogy Törökország is elég nagy, úgyhogy a könnyes búcsú után Aksarayba mentünk. Aksaray magában, főleg Isztambulhoz képest, nem nagy város, mi viszont eléggé megszoktuk a fákat és csillagokat, úgyhogy a Bayram első napján az utcákon hömpölygő embertömeg elég nyomasztóan hatott. Kiadós reggeli után rögtön Konyába indultunk, bizánc után fejesugrás a szufi művészetbe, Mevlana világába. Ekkor volt az első borult, hideg napunk, de a hely, a rózsakerttel, a gyönyörűen írott és díszített Korán-könyvekkel és tekercsekkel nagyon szép volt. A kedvencem egy kb. méternyi magas fémedény, a Nisan Tasi (ööö... Április Csupor), pontosabban az ornamentikája: azt hinnéd, növények vannak rajta, kis idő után látszik, ahogy a geometrikus minták és indák állatokká változnak.
(Most nem mind a saját képem, főleg azok nem, amiken én vagyok. Köszönet értük a sok remek fotósnak a társaságban.)

8 megjegyzés:

  1. Julcsikám, de jó volt olvasni az írásod! Mennyi fantasztikus dolgot láttál, amik nekem azért fantasztikusak, mert a te tágra nyílt, kíváncsi szemeddel nézhetem őket!
    Várom a folytatást!
    Ölellek:anya

    VálaszTörlés
  2. Nagyon élveztem ezt a mind tartalmilag, mind formailag nagyszerű úti beszámolót!
    Köszönöm a kellemes perceket és izgatottan várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  3. A nisan április, viszont a nişan az eljegyzés... ;)

    VálaszTörlés
  4. Zita: kösz a javítást, de ne nekem mondd hanem a Mevlana Múzeumnak: le volt fordítva, hogy "April Cup"

    VálaszTörlés
  5. Hmm, ez furcsa. Akkor nem is Nişan Taşı, hanem Nisan? Én csak a városrész nevéből következtettem... Vagy senki nem beszélt angolul, és ezt találták.

    VálaszTörlés
  6. First of all, google translate is something. But still a pain (ita).

    second, I would have joined you people if i knew. We have gone to the "kaçkarlar", which was (i believe) everyone should experience. Here is the photostream :
    http://shirayuki.sometwo.net/~furkan/kackar/

    VálaszTörlés
  7. Anya, Kormi: Köszönöm szépen (:
    A formából még lenne mit nyesegetni - túl sok az "olyan mint" - de a hasonlatok szükségesek, végülis ide nem magamnak írok.

    VálaszTörlés
  8. Képeket kérhetünk még?
    Folyton vágyom látni, érezni, szagolni és ízlelni én is azt a világot....

    VálaszTörlés