Áldozati ünnep, második felvonás

Hol is hagytam el? Igen, Konya. A Mevlana Múzeum után városnézés, ami főleg abból állt, hogy a kihalt, véres utcákat fotóztuk, és elfogyasztottam életem első salepjét (egy török hegyi orchidea porrá tört gumója, tej, fahéj - együtt olyan, mint egy folyósra sikeredett tejbegríz) az Alaattin dombon. Bár rövidre terveztük az itt-tartózkodást, nem sejtettük, hogy Konyát elhagyni nem is olyan egyszerű dolog. Catalhöyükbe szerettünk volna menni, és mivel ez busszal megoldható (az útikönyv szerint), nem is aggódtunk különösebben, napnyugtakor indultunk a városközpontból, Alaattintól. A villamosvonalak rendszerét még mindig nem tudom elképzelni, az biztos, hogy a városközpontban csak egyirányban közlekedik, így jó 40 percig köröztünk a villamossal a buszmegállóig. (Közben azon gondolkoztam, hogyan is helyes a török I és İ írása csupa nagybetűvel szedett szövegben - valószínűleg az állomásneveket jelző tábla készítője is ezen gondolkodott, legalábbis nem tudtam felfedezni a rendszert a CAMii és az ALAATTİN nevek i-betű különbségei között.) Végre megérkeztünk a buszmegállóba, ahol megmutatták az utat a minibuszhoz, ami elvitt minket az Eski garaj-ba (régi garázs), ahonnan busszal eljutottunk Cumrába. (Hogyhogy nem jöttünk rá magunktól?!) Ez egy kis falu, az egyetlen hely, ami Catalhöyük közelében van, és busszal elérhető - bár, hogy közel van-e, az felfogás kérdése. Mi úgy gondoltuk, hogy mi nekünk az a tizenpár kilométer, átsétálunk oda. Ennek köszönhetően amolyan helyi látványosság lettünk, ahogy este 8-9 felé, nagy batyukkal átvágtunk a falucskán. Néztek minket az ablakból, bámultak a kocsikból (nem egy és nem kettő ajánlotta fel, hogy elvisz), kijöttek a házakból. Az első meglepetés és rövid bosszankodás után kicsit eluntuk ezt a szemezést - legalább annyi előnyünk volt egy állatkerti zsiráfhoz képest, hogy nem voltak rácsok körülöttünk, így hamarosan magunk mögött is hagytuk a Cumra táblát. A falu szélét elhagyva, felszántott (cukorrépa) földek és elszórtan álló mezőgazdasági épületek között felkészültünk a 11 km-es menetelésre, mikor egy villogós kisteherautó szegődött a nyomunkba. A kocsi elhagyott minket, majd visszafordult, és hamarosan két rettenetesen erős fényű reflektorral, egy katonai jeep-pel, és a belőle kiugráló, gépfegyveres katonákkal néztünk farkasszemet. Hát itt visszakívántam magam a falusi szemek közé. Végül mégsem történt semmi, illetve de, csak nem az amit gondoltok (meg amiket mi gondoltunk ott a sötét mező közepén): dermedt csapatunkat beterelték a jeepbe, és elvittek minket Catalhöyükig. Itt felcsöngették az őrt, majd segítettek megbeszélni, hol verjük fel a sátrat. Aztán együtt megteáztunk, megmutatták a térképen a terroristaveszélyes helyeket, aztán kaptunk egy telefonszámot, hívjuk őket feltétlenül, bármi probléma adódik. Elbúcsúztak. Se útlevelet, se más papírt nem kértek.
Az éjszakát négyen a másfél személyes sátracskában, a délelőttöt az újkőkorban töltöttük, ingyen persze. Legérdekesebbnek a női termékenység-szobrokat, és a velük párhuzamba állított istennők felsorolását találtam. Rengeteg ötletem van, mit hogyan lehetne bemutatni, mert az egész prezentációja amúgy rémes volt - ha arra gondolok, hogy például Ipolytarnóc milyen mértékben ki van építve...! Utunk vissza Cumrába, ezúttal egy cukorrépás kamionnal. A faluban újból mi voltunk a helyi látványosság, de ki bánta már? Vissza Konyába, ezúttal egy csöppnyi, ladaszerű (de amúgy török márkájú) kocsival és két sráccal, akik a barátaikkal gyorsulósat játszottak a pályán, a szívem majd kiugrott a helyéről, a batyunk meg a csomagtartóból (mivel nem lehetett tőle lezárni, a fele kilógott). Konyából aztán Sidébe (itt rendőri segítséggel, Ali babával a seydisehiri kapitányságról), le a déltengerhez: éreztem, hogy egyre melegebb lesz! Éjszaka értünk oda. Mindenhol turistacsalogató(nak mondott), élénk színek, fura színpárosítások, ennek ellenére turisták nem nagyon voltak, csak néhány idősebb német lézengett itt-ott. Gombalevest ettünk egy vendéglőben 5 líráért, ami alapvetően sok, de itt "kóstolóként" kihozták a fél étlapot. Ennek kapcsán aztán beszélgettünk az otthoni és a török vendéglátás különbségeiről: otthon nem adnának semmi, aminek azonnal hasznát nem látják, itt sokkal inkább figyelnek arra, hogy elégedetten, jó emlékekkel távozz: könnyebb szívvel fizeted ki a nagyobb összeget, és ki tudja, talán még vissza is jössz egyszer. Éjjel feküdtünk egy kövön, ami valami ókori épület része volt, de most a tenger surrogott alatta, aludtunk a szabadban, narancsfák alatt. Másnap reggel Side-nézés, voltam a városi múzeumban, ahol végre sikerült megcsináltatni a múzeumkártyát, amivel minden állami múzeum ingyenes. (De a lényeg az újabb ugrás: a neolitikumból a görögökhöz). A múzeumra egyébként nem is volt nagy szükség, a tengerpart amerre nézel teleszórva fél színházakkal, bizánci mozaikpadlókkal és márvány oszlopfőkkel, ki bánja, "annyi van mint a szemét"... A többi napunk is az antalyai napsütés és az ókori görögök jegyében telt: a legnagyobb élmény természetesen Aspendos volt, a teljesen épen fennmaradt ókori színházzal. Ahogy beléptem, szinte ösztönösen kihúztam magam, élmény volt megérkezni, éreztem, hogy más világba lépek, egy világba, ahol bárki vagyok, akárki lehetek! Milyen lehetett itt végigülni egy darabot?! Eszembe jutottak az isztambuli színházi élmények, az "Ahogy tetszik" feldolgozás, amin majdnem elaludtam, nem csak én, hanem az osztály többi része is. Mi hiányzik? Mi változott? Nem csak a kor, nem csak az emberek, valami más nincs rendben. Lehet, hogy butaság, de szerintem a művészet (a színház, a jó film, egy szobor) mindig ünnep kellene hogy legyen, ritmus- és nézőpont-váltás. Antalyából indultunk haza, vagyis Eskisehirbe, mivel a bayram vége miatt semmi esélyünk nem volt jegyet kapni valami Isztambulba induló buszra. Eskisehirbe vasárnap hajnalban értünk, ez Törökország Sopronja, ilyen hideg szelet még nem éltem, pedig azért Isztambul se épp szélcsöndes hely! Eskisehirből Izmiren keresztül értünk Isztambulba (azóta megnéztem a térképet, és nem is értem, hogy volt lehetséges ez a kitérő. Főleg aludtam, csak az Izmir táblára emlékszem.) Haydarpasánál búcsúztam el a többiektől, félálomban. Még szerencse, hogy ezen az oldalon lakok, semmi kedvem nem lett volna még buszozni/hajózni/villamosozni Európába. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy újra itt vagyok: hiányzott Sztambul.