Az egész hét takarítással és pakolással telt. Meg bazározással: ki hitte volna, hogy Isztambulban, ahol nincs se karácsony, se Mikulás, ekkora terítéke van a christmas dekorációknak? Vettünk konnektorlámpákat másfél líráért, szivecskés és csillagos világító füzéreket, bár a lakásunk már ezelőtt is úgy nézett ki mint egy adventi naptár: karácsonyfás tálca, hóemberes bögre, mindenhol szánkós angyalkák és gömbdíszek: így, hogy nincs mihez kötni, ezek a kedves dolgok nemcsak szezonálisan vannak körülöttünk - ITT AZ EGÉSZ ÉV KARÁCSONY!
Szóval a Mikulás közeledtével (tudtátok, hogy Szent Miklós Antalyából származik, ugye? A törökök nem tudták) meghívtuk pár barátunkat, páran elmaradtak, páran váratlanul jöttek, akárhogy is, igen jó társaság gyűlt össze. Sok új és mégújabb barát! Főztem 3 fazék babgulyást meg pörköltet (elfogyott gyorsan, de most egy jó ideig elég is volt belőle - inkább padlizsánozunk, mert elég drága a hús, na meg ilyen finom zöldségek és sajtok mellett kinek is kell az?) Az este mérlege egy törött karosszék és rengeteg szanaszét heverő mandarinhéj - pedig a buli nem is amolyan vad-tombolós, inkább olyan dícsérjük-Julcsi-kezeit (török kifejezés ha ízlik az étel) és olyan beszélgessünk-a-művészetről-és-minden-másról-ami-nem-tartozik-ránk hangulatban folyt.
2010. december 21., kedd
Contemporary 10, Haydarpasa lángokban (tizenkettedik vasárnap)
A mozgalmas visszatérő hét mozgalmas véget ért: mindenki visszaszállingózott lassan a városba, a törökök a családtól, Zitáék Bulgáriából, a csehek Szíriából - úgyhogy a péntek este megint a tetőn ért, kedves emberek és mindenféle grillezett földi jó társaságában. Szombat reggel ásítozva összeszedtem magam, és elindultam a Contemporary nevezetű művészeti vásárra, kicsit fáradtabban mint előző nap, de nem kevésbé jó társaságban: egy társammal és egy tanárommal az iskolából.
A hely elég zsúfolt volt még így az utolsó napon is. Magyarok közül a budapesti Nessim Galéria volt jelen, értelemszerűen kortárs magyar fotókkal. Nekem legjobban az iráni rövidfilmek tetszettek, de azért ideteszek pár képet, a teljesség igénye nélkül.
Ezt Milán miatt fotóztam.
Hát igen, ezzel én is pont ilyen fülvakarósan voltam...
Aslımay Altay Göney
A hely elég zsúfolt volt még így az utolsó napon is. Magyarok közül a budapesti Nessim Galéria volt jelen, értelemszerűen kortárs magyar fotókkal. Nekem legjobban az iráni rövidfilmek tetszettek, de azért ideteszek pár képet, a teljesség igénye nélkül.
A hétvégét azonban elsötétítette a Haydarpasáról felszálló fekete füst: még mindig tisztázatlan körülmények között felgyulladt a több mint százéves épület teteje. A körülményekről rengeteg történet kering, a többség szerint nem volt ez véletlen, mi több állami támogatással történt - régóta próbálják ugyanis valami módon magánkézbe adni az épületet, és így talán könnyebb meggyőzni az embereket, hogy ez szükséges lépés. Mielőtt az én blogomat is betiltják mint a wikileaks-t meg a youtube-ot (hihi), gyorsan hozzáteszem, hogy ez mind csak találgatás. Mondjuk azért enyhén szólva érdekes, hogy a kiérkező tűzoltók hagyták leégni az egész tetőszerkezetet, mondván: nem volt elég hosszú a létra...
A Haydarpasáról (még a tűz előttiről persze) szép felvételek vannak az új Chanel reklámban, képek és cikkek a lángokról:
http://www.panoramio.com/photo/44339757
http://www.hurriyetdailynews.com/n.php?n=fire-breaks-out-in-istanbuls-historic-train-station-2010-11-28
http://www.hurriyetdailynews.com/n.php?n=haydarpasa-train-station-set-on-fire---follow-up-2010-11-29
Csontváry, avagy magyarok, németek, oroszok és görögök Isztambulban
A kirándulás utáni hét aztán igen sűrűre sikerült. Végre bepótoltam a Csontváry-kiállítást. Egy török csoporttársammal és két német barátnőmmel indultunk neki a legközelebbi hegynek (itt van a Pera Múzeum). Az anatóliai túra minden csodája ellenére tényleg hiányzott az isztambuli élet, ami a bayram miatt sem állt meg, egy csomó dologból kimaradtunk. Így a hiánypótló körút első állomása a Yapi Kredi Kültür Merkezi volt, pontosabban a "Past Present Future" című gyűjteményes kiállítás. A hely maga nagyon tetszik, nem a szokványos szoba után szoba dolog, hanem egy nagyon is élő hely, melléklépcsőkkel és kis átjárókkal, hatalmas üvegkirakattal. Élő annál is inkább, mivel a felsőbb szinteken a Yapi Kredi Bank munkahelyei vannak. A kiállítás elég sokrétű volt, ahogy az a címéből is sejthető - mindannyiunknak valami más tetszett. Az egész galériát átfogó rendezőelv nem is nagyon volt (kivéve talán az aranykeretek vastagságát), bár próbálkoztak még az egyes termeken belüli színkódolással is, az egész inkább hasonlított egy nyitott fedelű kincsesládához - ami jó is volt így.
Egy tea és a fenti kiállítás ihlette néhány remek ötlet megbeszélése (például tudjátok, van a facebookon egy funkció, amivel be lehet jelentkezni különböző pontokról, és tudatni a világgal épp hol jársz. Mivel az imént látott kortárs művészek legtöbbje akkora sztár, hogy valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy Isztambulban épp hány képük látható, kellene egy alkalmazás, amivel az egyes képek folyamatosan jelet küldenének egy online világtérképnek a helyzetükről. Ahol sok jel csoportosul, az már gyanús, hogy valami kiállítás. Érdekes lenne aztán visszakövetni egy-egy alkotás útját is, a vonalakat a térképen... ami aztán egy új művészeti eszköz, a GPS-firkák kifejlesztéséhez vezet, amikor is a képek által megtett út során leadott jelzések alkotják az új művet, satöbbi) után VÉGRE Csontváryhoz indultunk.
A Pera Múzeum legfelső két szintjét most épp az oroszok foglalják el (A cári Oroszország, 19. századi klasszikusok az Orosz Nemzeti Múzeum gyűjteményéből), sok igazi orosz kék szemmel (talán ezért is elég népszerű a kiállítás) és gusztusos tálalással.
Tudtuk, hogy a harmadik emelet a Csontváry kiállításé, de amikor beléptem, azt hittem eltévedtem. Röviden: mellbevágó, töméntelen, nyomasztó narancssárga. Emlékeztek arra a kis felhőre a magányos cédrus mellett? Kiabáló narancsszín. Hát most keresnem kellett, a fal mellett teljesen kifakult, ez a színválasztás agyonnyomta a legtöbb képet, meg a térben lévő embereket is - szinte menekültünk kifelé.
Bocsánat az elfogultságért, de Csontváry régóta nagy kedvencem, többet, a legjobbat vártam ettől a kiállítástól.
Az eddigi megszólalásaimból úgy tűnhet, hogy a színes falak ellen vagyok, de ez nem igaz. Lehet színes a fal, csak legyen oka. Álljon itt pozitív példának a Görög építészet Isztambulban című iskolai kiállítás:
Szóval így.
Egy tea és a fenti kiállítás ihlette néhány remek ötlet megbeszélése (például tudjátok, van a facebookon egy funkció, amivel be lehet jelentkezni különböző pontokról, és tudatni a világgal épp hol jársz. Mivel az imént látott kortárs művészek legtöbbje akkora sztár, hogy valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy Isztambulban épp hány képük látható, kellene egy alkalmazás, amivel az egyes képek folyamatosan jelet küldenének egy online világtérképnek a helyzetükről. Ahol sok jel csoportosul, az már gyanús, hogy valami kiállítás. Érdekes lenne aztán visszakövetni egy-egy alkotás útját is, a vonalakat a térképen... ami aztán egy új művészeti eszköz, a GPS-firkák kifejlesztéséhez vezet, amikor is a képek által megtett út során leadott jelzések alkotják az új művet, satöbbi) után VÉGRE Csontváryhoz indultunk.
A Pera Múzeum legfelső két szintjét most épp az oroszok foglalják el (A cári Oroszország, 19. századi klasszikusok az Orosz Nemzeti Múzeum gyűjteményéből), sok igazi orosz kék szemmel (talán ezért is elég népszerű a kiállítás) és gusztusos tálalással.
Tudtuk, hogy a harmadik emelet a Csontváry kiállításé, de amikor beléptem, azt hittem eltévedtem. Röviden: mellbevágó, töméntelen, nyomasztó narancssárga. Emlékeztek arra a kis felhőre a magányos cédrus mellett? Kiabáló narancsszín. Hát most keresnem kellett, a fal mellett teljesen kifakult, ez a színválasztás agyonnyomta a legtöbb képet, meg a térben lévő embereket is - szinte menekültünk kifelé.
Bocsánat az elfogultságért, de Csontváry régóta nagy kedvencem, többet, a legjobbat vártam ettől a kiállítástól.
Az eddigi megszólalásaimból úgy tűnhet, hogy a színes falak ellen vagyok, de ez nem igaz. Lehet színes a fal, csak legyen oka. Álljon itt pozitív példának a Görög építészet Isztambulban című iskolai kiállítás:
Szóval így.
2010. december 20., hétfő
Áldozati ünnep, második felvonás
Hol is hagytam el? Igen, Konya. A Mevlana Múzeum után városnézés, ami főleg abból állt, hogy a kihalt, véres utcákat fotóztuk, és elfogyasztottam életem első salepjét (egy török hegyi orchidea porrá tört gumója, tej, fahéj - együtt olyan, mint egy folyósra sikeredett tejbegríz) az Alaattin dombon. Bár rövidre terveztük az itt-tartózkodást, nem sejtettük, hogy Konyát elhagyni nem is olyan egyszerű dolog. Catalhöyükbe szerettünk volna menni, és mivel ez busszal megoldható (az útikönyv szerint), nem is aggódtunk különösebben, napnyugtakor indultunk a városközpontból, Alaattintól. A villamosvonalak rendszerét még mindig nem tudom elképzelni, az biztos, hogy a városközpontban csak egyirányban közlekedik, így jó 40 percig köröztünk a villamossal a buszmegállóig. (Közben azon gondolkoztam, hogyan is helyes a török I és İ írása csupa nagybetűvel szedett szövegben - valószínűleg az állomásneveket jelző tábla készítője is ezen gondolkodott, legalábbis nem tudtam felfedezni a rendszert a CAMii és az ALAATTİN nevek i-betű különbségei között.) Végre megérkeztünk a buszmegállóba, ahol megmutatták az utat a minibuszhoz, ami elvitt minket az Eski garaj-ba (régi garázs), ahonnan busszal eljutottunk Cumrába. (Hogyhogy nem jöttünk rá magunktól?!) Ez egy kis falu, az egyetlen hely, ami Catalhöyük közelében van, és busszal elérhető - bár, hogy közel van-e, az felfogás kérdése. Mi úgy gondoltuk, hogy mi nekünk az a tizenpár kilométer, átsétálunk oda. Ennek köszönhetően amolyan helyi látványosság lettünk, ahogy este 8-9 felé, nagy batyukkal átvágtunk a falucskán. Néztek minket az ablakból, bámultak a kocsikból (nem egy és nem kettő ajánlotta fel, hogy elvisz), kijöttek a házakból. Az első meglepetés és rövid bosszankodás után kicsit eluntuk ezt a szemezést - legalább annyi előnyünk volt egy állatkerti zsiráfhoz képest, hogy nem voltak rácsok körülöttünk, így hamarosan magunk mögött is hagytuk a Cumra táblát. A falu szélét elhagyva, felszántott (cukorrépa) földek és elszórtan álló mezőgazdasági épületek között felkészültünk a 11 km-es menetelésre, mikor egy villogós kisteherautó szegődött a nyomunkba. A kocsi elhagyott minket, majd visszafordult, és hamarosan két rettenetesen erős fényű reflektorral, egy katonai jeep-pel, és a belőle kiugráló, gépfegyveres katonákkal néztünk farkasszemet. Hát itt visszakívántam magam a falusi szemek közé. Végül mégsem történt semmi, illetve de, csak nem az amit gondoltok (meg amiket mi gondoltunk ott a sötét mező közepén): dermedt csapatunkat beterelték a jeepbe, és elvittek minket Catalhöyükig. Itt felcsöngették az őrt, majd segítettek megbeszélni, hol verjük fel a sátrat. Aztán együtt megteáztunk, megmutatták a térképen a terroristaveszélyes helyeket, aztán kaptunk egy telefonszámot, hívjuk őket feltétlenül, bármi probléma adódik. Elbúcsúztak. Se útlevelet, se más papírt nem kértek.
Az éjszakát négyen a másfél személyes sátracskában, a délelőttöt az újkőkorban töltöttük, ingyen persze. Legérdekesebbnek a női termékenység-szobrokat, és a velük párhuzamba állított istennők felsorolását találtam. Rengeteg ötletem van, mit hogyan lehetne bemutatni, mert az egész prezentációja amúgy rémes volt - ha arra gondolok, hogy például Ipolytarnóc milyen mértékben ki van építve...! Utunk vissza Cumrába, ezúttal egy cukorrépás kamionnal. A faluban újból mi voltunk a helyi látványosság, de ki bánta már? Vissza Konyába, ezúttal egy csöppnyi, ladaszerű (de amúgy török márkájú) kocsival és két sráccal, akik a barátaikkal gyorsulósat játszottak a pályán, a szívem majd kiugrott a helyéről, a batyunk meg a csomagtartóból (mivel nem lehetett tőle lezárni, a fele kilógott). Konyából aztán Sidébe (itt rendőri segítséggel, Ali babával a seydisehiri kapitányságról), le a déltengerhez: éreztem, hogy egyre melegebb lesz! Éjszaka értünk oda. Mindenhol turistacsalogató(nak mondott), élénk színek, fura színpárosítások, ennek ellenére turisták nem nagyon voltak, csak néhány idősebb német lézengett itt-ott. Gombalevest ettünk egy vendéglőben 5 líráért, ami alapvetően sok, de itt "kóstolóként" kihozták a fél étlapot. Ennek kapcsán aztán beszélgettünk az otthoni és a török vendéglátás különbségeiről: otthon nem adnának semmi, aminek azonnal hasznát nem látják, itt sokkal inkább figyelnek arra, hogy elégedetten, jó emlékekkel távozz: könnyebb szívvel fizeted ki a nagyobb összeget, és ki tudja, talán még vissza is jössz egyszer. Éjjel feküdtünk egy kövön, ami valami ókori épület része volt, de most a tenger surrogott alatta, aludtunk a szabadban, narancsfák alatt. Másnap reggel Side-nézés, voltam a városi múzeumban, ahol végre sikerült megcsináltatni a múzeumkártyát, amivel minden állami múzeum ingyenes. (De a lényeg az újabb ugrás: a neolitikumból a görögökhöz). A múzeumra egyébként nem is volt nagy szükség, a tengerpart amerre nézel teleszórva fél színházakkal, bizánci mozaikpadlókkal és márvány oszlopfőkkel, ki bánja, "annyi van mint a szemét"... A többi napunk is az antalyai napsütés és az ókori görögök jegyében telt: a legnagyobb élmény természetesen Aspendos volt, a teljesen épen fennmaradt ókori színházzal. Ahogy beléptem, szinte ösztönösen kihúztam magam, élmény volt megérkezni, éreztem, hogy más világba lépek, egy világba, ahol bárki vagyok, akárki lehetek! Milyen lehetett itt végigülni egy darabot?! Eszembe jutottak az isztambuli színházi élmények, az "Ahogy tetszik" feldolgozás, amin majdnem elaludtam, nem csak én, hanem az osztály többi része is. Mi hiányzik? Mi változott? Nem csak a kor, nem csak az emberek, valami más nincs rendben. Lehet, hogy butaság, de szerintem a művészet (a színház, a jó film, egy szobor) mindig ünnep kellene hogy legyen, ritmus- és nézőpont-váltás. Antalyából indultunk haza, vagyis Eskisehirbe, mivel a bayram vége miatt semmi esélyünk nem volt jegyet kapni valami Isztambulba induló buszra. Eskisehirbe vasárnap hajnalban értünk, ez Törökország Sopronja, ilyen hideg szelet még nem éltem, pedig azért Isztambul se épp szélcsöndes hely! Eskisehirből Izmiren keresztül értünk Isztambulba (azóta megnéztem a térképet, és nem is értem, hogy volt lehetséges ez a kitérő. Főleg aludtam, csak az Izmir táblára emlékszem.) Haydarpasánál búcsúztam el a többiektől, félálomban. Még szerencse, hogy ezen az oldalon lakok, semmi kedvem nem lett volna még buszozni/hajózni/villamosozni Európába. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy újra itt vagyok: hiányzott Sztambul.
Az éjszakát négyen a másfél személyes sátracskában, a délelőttöt az újkőkorban töltöttük, ingyen persze. Legérdekesebbnek a női termékenység-szobrokat, és a velük párhuzamba állított istennők felsorolását találtam. Rengeteg ötletem van, mit hogyan lehetne bemutatni, mert az egész prezentációja amúgy rémes volt - ha arra gondolok, hogy például Ipolytarnóc milyen mértékben ki van építve...! Utunk vissza Cumrába, ezúttal egy cukorrépás kamionnal. A faluban újból mi voltunk a helyi látványosság, de ki bánta már? Vissza Konyába, ezúttal egy csöppnyi, ladaszerű (de amúgy török márkájú) kocsival és két sráccal, akik a barátaikkal gyorsulósat játszottak a pályán, a szívem majd kiugrott a helyéről, a batyunk meg a csomagtartóból (mivel nem lehetett tőle lezárni, a fele kilógott). Konyából aztán Sidébe (itt rendőri segítséggel, Ali babával a seydisehiri kapitányságról), le a déltengerhez: éreztem, hogy egyre melegebb lesz! Éjszaka értünk oda. Mindenhol turistacsalogató(nak mondott), élénk színek, fura színpárosítások, ennek ellenére turisták nem nagyon voltak, csak néhány idősebb német lézengett itt-ott. Gombalevest ettünk egy vendéglőben 5 líráért, ami alapvetően sok, de itt "kóstolóként" kihozták a fél étlapot. Ennek kapcsán aztán beszélgettünk az otthoni és a török vendéglátás különbségeiről: otthon nem adnának semmi, aminek azonnal hasznát nem látják, itt sokkal inkább figyelnek arra, hogy elégedetten, jó emlékekkel távozz: könnyebb szívvel fizeted ki a nagyobb összeget, és ki tudja, talán még vissza is jössz egyszer. Éjjel feküdtünk egy kövön, ami valami ókori épület része volt, de most a tenger surrogott alatta, aludtunk a szabadban, narancsfák alatt. Másnap reggel Side-nézés, voltam a városi múzeumban, ahol végre sikerült megcsináltatni a múzeumkártyát, amivel minden állami múzeum ingyenes. (De a lényeg az újabb ugrás: a neolitikumból a görögökhöz). A múzeumra egyébként nem is volt nagy szükség, a tengerpart amerre nézel teleszórva fél színházakkal, bizánci mozaikpadlókkal és márvány oszlopfőkkel, ki bánja, "annyi van mint a szemét"... A többi napunk is az antalyai napsütés és az ókori görögök jegyében telt: a legnagyobb élmény természetesen Aspendos volt, a teljesen épen fennmaradt ókori színházzal. Ahogy beléptem, szinte ösztönösen kihúztam magam, élmény volt megérkezni, éreztem, hogy más világba lépek, egy világba, ahol bárki vagyok, akárki lehetek! Milyen lehetett itt végigülni egy darabot?! Eszembe jutottak az isztambuli színházi élmények, az "Ahogy tetszik" feldolgozás, amin majdnem elaludtam, nem csak én, hanem az osztály többi része is. Mi hiányzik? Mi változott? Nem csak a kor, nem csak az emberek, valami más nincs rendben. Lehet, hogy butaság, de szerintem a művészet (a színház, a jó film, egy szobor) mindig ünnep kellene hogy legyen, ritmus- és nézőpont-váltás. Antalyából indultunk haza, vagyis Eskisehirbe, mivel a bayram vége miatt semmi esélyünk nem volt jegyet kapni valami Isztambulba induló buszra. Eskisehirbe vasárnap hajnalban értünk, ez Törökország Sopronja, ilyen hideg szelet még nem éltem, pedig azért Isztambul se épp szélcsöndes hely! Eskisehirből Izmiren keresztül értünk Isztambulba (azóta megnéztem a térképet, és nem is értem, hogy volt lehetséges ez a kitérő. Főleg aludtam, csak az Izmir táblára emlékszem.) Haydarpasánál búcsúztam el a többiektől, félálomban. Még szerencse, hogy ezen az oldalon lakok, semmi kedvem nem lett volna még buszozni/hajózni/villamosozni Európába. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy újra itt vagyok: hiányzott Sztambul.
2010. december 14., kedd
Áldozati ünnep vs. Törökország hátizsákkal
A Kurban Bayrami, vagyis az áldozati ünnep olyan, mint a karácsony és a disznóvágás összegyúrva. Persze nincs karácsonyfa, disznó helyett pedig más állatot (főleg bárányt) ölnek. Alkohol helyett pedig teát iszik a család. Az ünnepi alkalom is más, Ábrahám áldozatát idézik fel a vérfürdővel.
A részletekben van némi eltérés, a Wikipédia, a Biblia és Károli Gáspár szerint:
Történetünk szempontjából ez azonban majdnem annyira lényegtelen, minthogy Kurban Bayraminak vagy Karácsonynak nevezzük az ünnepet, ami Isztambulban ér minket. Voltunk páran, akiknek semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy a tíz napos családi ünnep egyedül találjon a nagyvárosban, úgyhogy elérkezettnek láttuk az időt a rég tervezett anatóliai túrához. A terv igen gyorsan valósággá is vált, mivel szerda este a Haydarpasa történelmi vonatállomásra érkezve kénytelenek voltunk belátni, hogy ez valóban karácsony méretű ünnep lesz: a jegypénztárnál érdeklődésünkre közölték, hogy még az extra vonatokra sincsen jegy az ünnepi héten, egyetlen lehetőségünk, ha elindulunk csütörtök hajnalban, azaz alig 9 óra múlva.
Egy teával később a maroknyi bátor utazó (szám szerint 3 cseh és 3 magyar) Isztambul-Kayseri vonatjegyekkel gazdagabban, izgatottan tervezgette az utazás előtt szükséges teendőket. Szereztünk hálózsákokat, egy rozzant sátrat a sulitól, aztán hazarohantam, és bepakoltam a fél szobát (ki tudja milyen idő lesz). Ez egészen hajnalig tartott, úgyhogy négykor, amikor leültem a nagyjából sikeresen összecsomagolt pulóver- és térképhalom mellé, és néztem az éppen elalvó, éppen ébredő utcát (Az emberek feldöntve és vakon/vízszintesen feküsznek,/s megforduló szemük kacsintva néz szét/ködébe csalfán csillogó eszüknek,/mert a mindennapos agyvérszegénység/borult reájuk./Mellettük a cipőjük, a ruhájuk/s ők a szobába zárva, mint dobozba,/melyet ébren szépítnek álmodozva,/de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,/minden lakás olyan, akár a ketrec), szóval eldöntöttem, hogy ez az út más lesz, kitörünk a házak tengeréből, végre látjuk a csillagokat, mi más kellhet még?
Nem tudom, a csehek is ilyen kosztolányis gondolatokkal indultak-e el otthonról, vagy inkább pár doboz sörrel az éjjelnappaliból, de a túra tényleg egészen különlegesen sikerült.
Körülbelül 20 órás vonatút (és a döbbenetes felfedezés, hogy a panoráma semmiben sem különbözik attól, amit egy cseh vagy magyar vonatúton látsz az ablakon kinézve) után első állomásunk (hajnali 3kor) Kayseri volt. Ez a város, Isztambullal ellentétben, igenis alszik. Mikor az éjjeli városnézés végén megszólalt a müezzin (egész hosszan, tekintve, hogy épp péntek volt) egyedül voltunk a városka üres főtéren, az Erciyes-hegy havas csúcsát nézve olyan volt, mintha csak nekünk énekelne, és a házak csak a jobb akusztika miatt állnának körülöttünk. Aztán kiszagoltam egy pékséget (nagyon jó orrom van az ilyesmihez!) megreggeliztünk, és elindultunk a buszállomásra. Ekkor volt az első háború az útikönyvekkel: az ott szereplő térkép szerint buszok helyett traktorokat találtunk egy üres teleken. Az újságosnál álló bácsik pakoltak fel minket egy buszra, amivel aztán megtaláltuk a vadiúj terminált, ahonnan vadiúj, ötcsillagos busz (kaptunk teát és sütit, a TV-ben pedig épp az Alkonyat ment - törökül persze, a hajnali napsütésben felejthetetlen élmény) repített minket Kappadókia közepére. Itt, Göremében lepakoltunk egy sziklaszállóban, és kis csoportokra szakadva nekiláttunk a környék felfedezéséhez. Mi a két Jannal felmásztunk minden hegyre, be minden barlangba, le minden szakadékba, ettem vadszőlőt, fotóztam különös növényeket, a fiúk sertésszalámival etettek egy török kutyát (ízlett neki). Az egyik völgyben, a semmi közepén teát ittunk egy különös bácsinál, beszélgettünk vele és egy bajor házaspárral a szutykos poharak fölött, a naplemente az Üchisar Kalesin (sajtként összefurkált óriáskavics a szomszéd falu tetején) ért minket. Éjjel vissza Göremébe, vízipipa mellett mindenki elmesélte a napját. Mi beszámoltunk a hegyi bácsiról a koszos poharakkal, és a ledöbbent német turistákkal, de a felejthetetlen őszi színeket és a kilátást a küzdelmes mászás után nem tudtuk elmondani.
Éjszaka benne aludtunk a sziklában, többé kevésbé békésen (hihetetlen csönd volt, viszont Klaudiára rászakadt egy darab mennyezet). A kiadós török reggeli után felpakoltunk, és együtt folytattuk az előző napi mászós kalandot, nehezítésképpen 30kilós hátizsákokkal. A temetőn keresztül értünk Cavusin falujába. Az eddigi falvakhoz hasonlóan itt is a falu egy része sziklából áll, azzal a különbséggel, hogy a sziklarész itt szellemváros: a '60-as években egy földrengés miatt kettéhasadt a szikla, az embereket kitelepítették - viszont itt megláttuk végre ezeknek a sziklalakás-rendszereknek az elképesztő szerkezetét. Az útikönyv szerint különleges freskók vannak, amiből annyi igaz is, hogy valóban különleges egy láthatatlan freskót nézni: a legtöbb alaknak nem csak a szeme volt kikaparva, hanem az egész alakot eltüntették az "itt járt XY" bevésések. Viszont vettünk színes, meleg, kappadókiai gyapjúzoknikat, egy üveg - szerintem csipkebogyóízű - kappadókiai bort. Közben ránkesteledett, de tovább folytattuk a sétát: a holdfény és a fehér sziklák világítottak nekünk. Visszatérve levest és szállást kaptunk egy bácsinál: egy teaház párnáin aludtunk, végre a csillagok alatt! (Rögtön hasznát is vettük az új gyapjúzokniknak). Másnap finom szezámmagos kenyér után a földalatti városok felé vettük az irányt, Kaymakliba. Bár a város története tetszett (az át- meg átvonuló pusztító seregek elől teljesen rejtve, több emeletnyi mélységben a föld alatt éltek, akár igen hosszú ideig is, zseniális megoldásokkal a frisslevegő, víz, és csatorna szintén rejtett elvezetésére), az élmény maga leginkább a salgótarjáni bányamúzeumra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ez a barlangrendszer tökéletesen száraz.
Pideevés után autóstoppal indultunk az Ihlara völgybe. Nagy az isten állatkertje, sok különös emberrel találkoztunk, egy idős bácsi például a szemeimet fotózta, egy nénitől almát kaptunk, utaztunk kisteherautó platóján, gurultunk kocsiban amiből kifogyott a benzin, de akárhogy is, mindig éreztük az igazi török vendégszeretetet, ami Isztambulon kívül mindenhol nagyon erősen ottvan. Ihlarába (igazán pici és nagyon konzervatív falu) röviddel naplemente előtt értünk, az út legolcsóbb teája (35 kurus, ha jól emlékszem) után érdeklődtünk a boltban, hol is tudnánk krumplit szerezni. Egy ott beszélgető bácsi rögtön elszalajtott a házába két kisgyereket, akik öt perc múlva lihegve fékeztek le előttünk egy zacskó krumplival. (Valami jelképes összeget fizettem) Sötétben vágtunk neki a hegyhátnak, egy jó órás séta után tábort ütöttünk a híres Ihlara völgy meredek sziklafala fölött, a csillagok alatt. Gyertyafényes vacsora, melynek során egészen meglepő dolgok kerültek elő a táskákból, angol McDonalds cukor, egyetemi só a menzáról - nem is értem miért az én batyum volt a legnagyobb, az egyik cseh srác egy egész kempingtűzhelyet szedett elő, gázpalackkal, lábossal! A hideg éjszaka után egész meglepően meleg volt az első reggeli napfény is.
Tűzrakás a meredély szélén (szerintem egy nemzetipark közepén...) valószínűleg védett kórókból. Krumpli és paprikasütés, török kávé. A reggeli után rendkívül elégedetten és még annál is füstösebben sétáltunk be a luxusbuszokkal érkezett turisták és az évszázados freskók közé.
Ihlara egészen elképesztő hely. Két oldalról magas sziklafalak, lépten-nyomon belevájt templomokkal a legkülönösebb bizánci freskókkal és oszlopokkal, középen őszi díszben álló fákkal és a 16 km során egyre szélesedő hegyi patakkal (ez a Melendiz). Vajon Kós Károly járt-e itt? Egészen biztos tetszett (volna) neki! Lassan lemaradtak a turistacsoportok, egyedül maradtunk a patakkal - kézenfekvő volt a mosakodás gondolata, bár fürödni azért nem szerettem volna a jeges vízben. Még szerencse, hogy nem egyedül voltam itt, különben ez is kimaradt volna... Így (szó szerint) engem is belerángattak, hogy aztán csöpögve-szipogva evickéljek ki a csalánoson keresztül. Fura arra gondolni, hogy Kós Károly, a Nagy Kóskároly is volt fiatal, talán ő is volt itt, és talán pont ugyan arról a kőről ugráltak a Melendizbe a haverokkal. Legjobban amúgy a legutolsó (legfelső) templom tetszett: a kupolán mezítlábas angyal, mellette hatalmas repedés, lehet, hogy mi jártunk itt utoljára. Senkit sem zavar, ha beomlik, van még elég más templom. Nagy a kontraszt a turistahelyek-teaházak, és a völgy közepén a sziklafalra kapaszkodó falu között. A falu legmagasabb pontja amúgy a temető, a másik oldalról, az angyalos templom mellett friss kenyeret majszolva figyeltük az épp zajló temetési ceremóniát.
Itt elváltak útjaink: a két cseh építész, a két Jan Szíria és Libanon felé vette az irányt, mi négyen úgy találtuk, hogy Törökország is elég nagy, úgyhogy a könnyes búcsú után Aksarayba mentünk. Aksaray magában, főleg Isztambulhoz képest, nem nagy város, mi viszont eléggé megszoktuk a fákat és csillagokat, úgyhogy a Bayram első napján az utcákon hömpölygő embertömeg elég nyomasztóan hatott. Kiadós reggeli után rögtön Konyába indultunk, bizánc után fejesugrás a szufi művészetbe, Mevlana világába. Ekkor volt az első borult, hideg napunk, de a hely, a rózsakerttel, a gyönyörűen írott és díszített Korán-könyvekkel és tekercsekkel nagyon szép volt. A kedvencem egy kb. méternyi magas fémedény, a Nisan Tasi (ööö... Április Csupor), pontosabban az ornamentikája: azt hinnéd, növények vannak rajta, kis idő után látszik, ahogy a geometrikus minták és indák állatokká változnak.
(Most nem mind a saját képem, főleg azok nem, amiken én vagyok. Köszönet értük a sok remek fotósnak a társaságban.)
A részletekben van némi eltérés, a Wikipédia, a Biblia és Károli Gáspár szerint:
A muszlimok szerint a szóban forgó egyetlenegy fiú Izmael, akitől az arabok származnak."Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked."
Történetünk szempontjából ez azonban majdnem annyira lényegtelen, minthogy Kurban Bayraminak vagy Karácsonynak nevezzük az ünnepet, ami Isztambulban ér minket. Voltunk páran, akiknek semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy a tíz napos családi ünnep egyedül találjon a nagyvárosban, úgyhogy elérkezettnek láttuk az időt a rég tervezett anatóliai túrához. A terv igen gyorsan valósággá is vált, mivel szerda este a Haydarpasa történelmi vonatállomásra érkezve kénytelenek voltunk belátni, hogy ez valóban karácsony méretű ünnep lesz: a jegypénztárnál érdeklődésünkre közölték, hogy még az extra vonatokra sincsen jegy az ünnepi héten, egyetlen lehetőségünk, ha elindulunk csütörtök hajnalban, azaz alig 9 óra múlva.
Egy teával később a maroknyi bátor utazó (szám szerint 3 cseh és 3 magyar) Isztambul-Kayseri vonatjegyekkel gazdagabban, izgatottan tervezgette az utazás előtt szükséges teendőket. Szereztünk hálózsákokat, egy rozzant sátrat a sulitól, aztán hazarohantam, és bepakoltam a fél szobát (ki tudja milyen idő lesz). Ez egészen hajnalig tartott, úgyhogy négykor, amikor leültem a nagyjából sikeresen összecsomagolt pulóver- és térképhalom mellé, és néztem az éppen elalvó, éppen ébredő utcát (Az emberek feldöntve és vakon/vízszintesen feküsznek,/s megforduló szemük kacsintva néz szét/ködébe csalfán csillogó eszüknek,/mert a mindennapos agyvérszegénység/borult reájuk./Mellettük a cipőjük, a ruhájuk/s ők a szobába zárva, mint dobozba,/melyet ébren szépítnek álmodozva,/de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,/minden lakás olyan, akár a ketrec), szóval eldöntöttem, hogy ez az út más lesz, kitörünk a házak tengeréből, végre látjuk a csillagokat, mi más kellhet még?
Nem tudom, a csehek is ilyen kosztolányis gondolatokkal indultak-e el otthonról, vagy inkább pár doboz sörrel az éjjelnappaliból, de a túra tényleg egészen különlegesen sikerült.
Körülbelül 20 órás vonatút (és a döbbenetes felfedezés, hogy a panoráma semmiben sem különbözik attól, amit egy cseh vagy magyar vonatúton látsz az ablakon kinézve) után első állomásunk (hajnali 3kor) Kayseri volt. Ez a város, Isztambullal ellentétben, igenis alszik. Mikor az éjjeli városnézés végén megszólalt a müezzin (egész hosszan, tekintve, hogy épp péntek volt) egyedül voltunk a városka üres főtéren, az Erciyes-hegy havas csúcsát nézve olyan volt, mintha csak nekünk énekelne, és a házak csak a jobb akusztika miatt állnának körülöttünk. Aztán kiszagoltam egy pékséget (nagyon jó orrom van az ilyesmihez!) megreggeliztünk, és elindultunk a buszállomásra. Ekkor volt az első háború az útikönyvekkel: az ott szereplő térkép szerint buszok helyett traktorokat találtunk egy üres teleken. Az újságosnál álló bácsik pakoltak fel minket egy buszra, amivel aztán megtaláltuk a vadiúj terminált, ahonnan vadiúj, ötcsillagos busz (kaptunk teát és sütit, a TV-ben pedig épp az Alkonyat ment - törökül persze, a hajnali napsütésben felejthetetlen élmény) repített minket Kappadókia közepére. Itt, Göremében lepakoltunk egy sziklaszállóban, és kis csoportokra szakadva nekiláttunk a környék felfedezéséhez. Mi a két Jannal felmásztunk minden hegyre, be minden barlangba, le minden szakadékba, ettem vadszőlőt, fotóztam különös növényeket, a fiúk sertésszalámival etettek egy török kutyát (ízlett neki). Az egyik völgyben, a semmi közepén teát ittunk egy különös bácsinál, beszélgettünk vele és egy bajor házaspárral a szutykos poharak fölött, a naplemente az Üchisar Kalesin (sajtként összefurkált óriáskavics a szomszéd falu tetején) ért minket. Éjjel vissza Göremébe, vízipipa mellett mindenki elmesélte a napját. Mi beszámoltunk a hegyi bácsiról a koszos poharakkal, és a ledöbbent német turistákkal, de a felejthetetlen őszi színeket és a kilátást a küzdelmes mászás után nem tudtuk elmondani.
Éjszaka benne aludtunk a sziklában, többé kevésbé békésen (hihetetlen csönd volt, viszont Klaudiára rászakadt egy darab mennyezet). A kiadós török reggeli után felpakoltunk, és együtt folytattuk az előző napi mászós kalandot, nehezítésképpen 30kilós hátizsákokkal. A temetőn keresztül értünk Cavusin falujába. Az eddigi falvakhoz hasonlóan itt is a falu egy része sziklából áll, azzal a különbséggel, hogy a sziklarész itt szellemváros: a '60-as években egy földrengés miatt kettéhasadt a szikla, az embereket kitelepítették - viszont itt megláttuk végre ezeknek a sziklalakás-rendszereknek az elképesztő szerkezetét. Az útikönyv szerint különleges freskók vannak, amiből annyi igaz is, hogy valóban különleges egy láthatatlan freskót nézni: a legtöbb alaknak nem csak a szeme volt kikaparva, hanem az egész alakot eltüntették az "itt járt XY" bevésések. Viszont vettünk színes, meleg, kappadókiai gyapjúzoknikat, egy üveg - szerintem csipkebogyóízű - kappadókiai bort. Közben ránkesteledett, de tovább folytattuk a sétát: a holdfény és a fehér sziklák világítottak nekünk. Visszatérve levest és szállást kaptunk egy bácsinál: egy teaház párnáin aludtunk, végre a csillagok alatt! (Rögtön hasznát is vettük az új gyapjúzokniknak). Másnap finom szezámmagos kenyér után a földalatti városok felé vettük az irányt, Kaymakliba. Bár a város története tetszett (az át- meg átvonuló pusztító seregek elől teljesen rejtve, több emeletnyi mélységben a föld alatt éltek, akár igen hosszú ideig is, zseniális megoldásokkal a frisslevegő, víz, és csatorna szintén rejtett elvezetésére), az élmény maga leginkább a salgótarjáni bányamúzeumra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ez a barlangrendszer tökéletesen száraz.
Pideevés után autóstoppal indultunk az Ihlara völgybe. Nagy az isten állatkertje, sok különös emberrel találkoztunk, egy idős bácsi például a szemeimet fotózta, egy nénitől almát kaptunk, utaztunk kisteherautó platóján, gurultunk kocsiban amiből kifogyott a benzin, de akárhogy is, mindig éreztük az igazi török vendégszeretetet, ami Isztambulon kívül mindenhol nagyon erősen ottvan. Ihlarába (igazán pici és nagyon konzervatív falu) röviddel naplemente előtt értünk, az út legolcsóbb teája (35 kurus, ha jól emlékszem) után érdeklődtünk a boltban, hol is tudnánk krumplit szerezni. Egy ott beszélgető bácsi rögtön elszalajtott a házába két kisgyereket, akik öt perc múlva lihegve fékeztek le előttünk egy zacskó krumplival. (Valami jelképes összeget fizettem) Sötétben vágtunk neki a hegyhátnak, egy jó órás séta után tábort ütöttünk a híres Ihlara völgy meredek sziklafala fölött, a csillagok alatt. Gyertyafényes vacsora, melynek során egészen meglepő dolgok kerültek elő a táskákból, angol McDonalds cukor, egyetemi só a menzáról - nem is értem miért az én batyum volt a legnagyobb, az egyik cseh srác egy egész kempingtűzhelyet szedett elő, gázpalackkal, lábossal! A hideg éjszaka után egész meglepően meleg volt az első reggeli napfény is.
Tűzrakás a meredély szélén (szerintem egy nemzetipark közepén...) valószínűleg védett kórókból. Krumpli és paprikasütés, török kávé. A reggeli után rendkívül elégedetten és még annál is füstösebben sétáltunk be a luxusbuszokkal érkezett turisták és az évszázados freskók közé.
Ihlara egészen elképesztő hely. Két oldalról magas sziklafalak, lépten-nyomon belevájt templomokkal a legkülönösebb bizánci freskókkal és oszlopokkal, középen őszi díszben álló fákkal és a 16 km során egyre szélesedő hegyi patakkal (ez a Melendiz). Vajon Kós Károly járt-e itt? Egészen biztos tetszett (volna) neki! Lassan lemaradtak a turistacsoportok, egyedül maradtunk a patakkal - kézenfekvő volt a mosakodás gondolata, bár fürödni azért nem szerettem volna a jeges vízben. Még szerencse, hogy nem egyedül voltam itt, különben ez is kimaradt volna... Így (szó szerint) engem is belerángattak, hogy aztán csöpögve-szipogva evickéljek ki a csalánoson keresztül. Fura arra gondolni, hogy Kós Károly, a Nagy Kóskároly is volt fiatal, talán ő is volt itt, és talán pont ugyan arról a kőről ugráltak a Melendizbe a haverokkal. Legjobban amúgy a legutolsó (legfelső) templom tetszett: a kupolán mezítlábas angyal, mellette hatalmas repedés, lehet, hogy mi jártunk itt utoljára. Senkit sem zavar, ha beomlik, van még elég más templom. Nagy a kontraszt a turistahelyek-teaházak, és a völgy közepén a sziklafalra kapaszkodó falu között. A falu legmagasabb pontja amúgy a temető, a másik oldalról, az angyalos templom mellett friss kenyeret majszolva figyeltük az épp zajló temetési ceremóniát.
Itt elváltak útjaink: a két cseh építész, a két Jan Szíria és Libanon felé vette az irányt, mi négyen úgy találtuk, hogy Törökország is elég nagy, úgyhogy a könnyes búcsú után Aksarayba mentünk. Aksaray magában, főleg Isztambulhoz képest, nem nagy város, mi viszont eléggé megszoktuk a fákat és csillagokat, úgyhogy a Bayram első napján az utcákon hömpölygő embertömeg elég nyomasztóan hatott. Kiadós reggeli után rögtön Konyába indultunk, bizánc után fejesugrás a szufi művészetbe, Mevlana világába. Ekkor volt az első borult, hideg napunk, de a hely, a rózsakerttel, a gyönyörűen írott és díszített Korán-könyvekkel és tekercsekkel nagyon szép volt. A kedvencem egy kb. méternyi magas fémedény, a Nisan Tasi (ööö... Április Csupor), pontosabban az ornamentikája: azt hinnéd, növények vannak rajta, kis idő után látszik, ahogy a geometrikus minták és indák állatokká változnak.
(Most nem mind a saját képem, főleg azok nem, amiken én vagyok. Köszönet értük a sok remek fotósnak a társaságban.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)